Not ready to die 21.fejezet

Igen, most már teljesen biztos, hogy öten vagyunk, ugyanis egy szobor nem mozoghat.
- Szép pizsama!- nevet ki.
- Tudom!- húzom ki magam büszkén. -De te meg mi a fenét keresel itt?- teszem föl a kérdést.
- Én Synyster Gates vagyok! Ott vagyok, ahol lenni akarok!
- Normális, ha már meg sem lepődök rajtad és az egódon?- teszem fel a költői kérdést.
- Zoey!- borult a nyakamba Jessica, mikor végre érzékelte, hogy itt vagyok. -Csuromvizes vagy! -távolodik el.
- Tudod, esik az eső! Mit hallgatsz?- veszem észre a fülest a fején és belehallgatok. -Itt fényezed magad, vagy mi?- fordultam Synhez, mert az ő egyik gitárszólóját hallgatta Jessica.
- Ha már más nem képes rá- tárja szét a karjait.
- Mintha mindenkinek az lenne a dolga, hogy téged istenítsen- forgatom meg a szemeimet.
- Ez a minimum! De azért te is jó vagy!- borzolja össze a hajam.
- Fogadjunk, hogy jobb vagyok nálad!- nézek rá kihívóan.
- Bocs, de nem akarlak lealázni a pasid előtt- nevet.
- Nincs ki előtt lealáznod, szóval akár kezdhetjük is!- mondtam.
- Akkor már csak egy gitár kéne!
-D.G...-
- Emeleten első ajtó, a harmadik talán be is van hangolva- vágja rá a választ, mielőtt végig mondhatnám a kérdést. Synnel összenézünk, majd mintha versenyt futnánk úgy megyünk fel az emeletre. Ha a harmadik gitár a jó, akkor legalább még kettőnek ott kell lennie.
- Én erről eddig miért nem tudtam?- nézek körül a szobába. Mindenhol gitár ahova csak a szem ellát. Na de honnan kell számolni hármat?
- Akkor most melyik a harmadik?- teszi föl a kérdést Syn.
- Nem mindegy? Maximum behangoljuk- legyintek. -Nekem ez kell- vettem le egy gitárt. 

Miután Syn megtalálta a gitárja másolatát lementünk. Behangoltuk őket, majd elkezdtük. Elsőnek ő játszott valamit, amit tökéletesen visszajátszottam. Ezután én játszottam, és ő utánozta le. Ezt így három órán át csináltuk, de semelyikőnk sem akarta feladni. Közben az eső is elállt. Ezzel együtt Katie is megérkezett. 
- Ti meg mióta vagytok itt?- kérdezett rá rögtön. 
- Három órája!- próbáltam túlüvölteni a gitár hangját, mert épp az egyik dallam közepén tartottam. 
- Felhívni, hogy hol vagy luxus?
- Otthon hagytam!
- Nem is te lennél!- forgatta meg a szemeit. 
- Bocs, de a pizsamámon nincsen zseb!
- Legközelebb csak olyat vehetsz!- vágta rá. 
- Mintha olyan sokszor váltogatnám...- motyogtam, majd végre befejeztem. 
- Unom már! Hagyjátok abba!- akadt ki Jessica, aki eddig egy párnát a fejére nyomva feküdt a kanapén.
- Ne nyafogj! Nem emlékszel? Egyszer hat órán át kellett hallgatnunk azt ahogy nyúzod azt a szegény hegedűt!- dobtam meg egy párnával.    
- Nem is nyúztam! Rendesen játszottam rajta!- háborodott fel és visszadobott. 
- Persze... Ezt mond a szomszédoknak!- nevettem, mire fejbe ütött a párnával. 
Egy kisebb párnacsata alakult ki köztünk, amibe Katie is beszállt, miután ledobtunk egy cserepet ami az ő fején landolt. Persze, ezt az egészet a fiúk végig nézték. Egy darabig kibírták röhögés nélkül, de utána nem lehetett leállítani őket. Ekkor szövetkeztünk hárman ellenük, és természetesen mi nyertünk. Mondjuk, ebben nagy szerepet játszott az, hogy már nem volt párna, amivel védekezni tudtak volna. Utána megebédeltünk, majd elkezdtünk spontánt dalt írni. Syn játszott gitáron, mi meg hülyébbnél hülyébb szövegeket énekeltünk rá. Mi Katievel megírtuk a kecske dalt, ami így hangzott: 

Ó te kecske!

Milyen szép állat is vagy te!

Selymed szőrös mert nem borotválod,

és tudom, rossz szórendet használok!

Ó te kecske!
Mily' szépen dobolsz te!

Hangot átszeli a kék eget, 

Nincs nálad hülyébb ember részegen! 

Ó te kecske!

Minek cseszegetsz engem? 

Van elég dolgom nélküled is,

mégsem tudok neked nemet mondani. 

 Hát, azért lett ilyen, mert minden versszaknál más volt a dallam. Az volt a poén, hogy mire végig énekeltük pont betoppant Rev is. Ott volt az, hogy mi ketten Katievel röhögő görcsöt kaptunk, és nem tudtuk elmagyarázni, hogy min nevetünk, mert amikor eszünkbe jutott újra kezdtük az egészet. 

Még mindig nagyban nevettünk, amikor a két elveszett bárány is megérkezett Matt és Johnny személyében. Syn elkezdte játszani a kecskés dalt, amiért muszáj volt megint elénekelnünk Katievel. A szöveg nem nagyon volt érthető, de mi élveztük. Meg is kaptuk Matt-től, hogy fantasztikusan tudunk dalt írni, és reméli, hogy nem akarjuk ezt eladni. Aztán csak azért is elkezdtük hárman tervezgetni Synnel, hogy összeállunk és a kecskés dallal meghódítjuk a sláger listákat. Aztán újból elő kellett adnunk, hogy a többiek akik nem hallották elsőnek értsék a szöveget. Hát, mit ne mondjak... Rev a második versszaknál rögtön magára ismert, és annyira elkezdett röhögni, hogy már sírt is. Mikor végre lenyugodott azt mondta, hogy beáll dobosnak a bandánkba. Így már négyen voltunk. 

- Azt azért megkérdezhetem, hogy miért hívtok kecskének?- kérdezte nevetve. 

- Katie elsőnek nem akarta elmondani, hogy veled randizik, és úgy mondta el a helyzetet, hogy téged kecskének hívott- mondtam. 

Egész jól telt ez az egész nap. Pedig nem s ittunk. Megalakult a Goat is the King nevű banda, amiben Katie, Syn, Rev és én vagyunk benne. Más nem nagyon támogatta az ötletet. Matt azt mondta, hogy legalább álnevet használjunk, ne menjen ez az Avenged Sevenfold rovására. Kedves. Johnny azzal tetézte, hogy használjunk kecskés álarcot, így hűek maradunk a bandánk nevéhez, mégsem látják az emberek, hogy kik ezek a vakbarmok. Ezt fontolóra is vettük, de azt jobb ötletnek tűnt, hogy olyan plakátokat gyártsunk, amin feltüntetjük, hogy Matt ötlete volt ez az egész. Nem nagyon örült neki, amikor meglátta az első példányt. 

Már rég besötétedett, amikor elindultunk hazafelé. Én természetesen még mindig pizsamában. Nagyon jól néztem ki. Egy rajongó odajött hozzám aláírást kérni, majd elkezdett arról áradozni, hogy neki is ugyanilyen pizsamája van. Hát igen. Ez a szitu még nem is lett volna annyira gázos, ha az illető nem egy harmincas évei közepén járó férfi, hangsúlyozom FÉRFI lett volna. Érdekes emberekkel van tele a világ mit ne mondjak...

Not ready to die! 20.fejezet

Álmatlan éjszakám volt. Amikor felkeltem még vagy egy órán keresztül fetrengtem az ágyban. Nem akartam elmenni innen. Most olyan jó volt. Felidéztem azt a pillanatot, amikor arra keltem, hogy Zacky átölel. Akkor megijedtem, most pedig vágyom rá. Alig lehettünk együtt. Az úgy két hónapos járásunkból egy hónapig nem is találkoztunk. Ez idegesített. Aztán átfutott az agyamon az a pillanat, amikor elmondja, hogy a hátam mögött próbált rólam kideríteni valamit. Az fájt. Így buktatta le magát, hogy ő sem bízik bennem. Ha bízott volna, megvárja, míg magamtól mondom el. Viszont abban igaza van, hogy már rég el kellett volna mondanom. Csak az-az eskü, amit akkor tettünk Katievel... A bűntudat, hogy elárulom, az jobban nyomaszt, mint a mostani helyzetem. Ideje felkelni.
Hangosan trappolok le a lépcsőn. Katie már a konyhában van. Éppen palacsintát süt. Mivel nem vesz észre körül nézek. Meg van terítve, és ha jó vagyok matekból, akkor pontosan négy személyre.
- Kit vársz?- teszem fel a kérdést.
- Egyedül nem várok senkit- vágja rá. - MI várunk valakiket.
- Pontosan kiket?- vonom fel a szemöldökömet, miközben fölülök egy pultra.
- Mindjárt itt lesznek, szóval jó lenne, ha felöltöznél- néz a szemembe szigorúan.
- Minek? Nem vagyok jó a pizsamámban?- nézek végig magamon. Fekete macis pizsama kis szívekkel. Annyira nem gáz...
- Már megint kérdezős napod van?
- És ha igen?- nevetek.
- Akkor sipirc...- öltözni. Gondolom így akarta befejezni, de nyílt a konyha ajtó és megjöttek a vendégek.
- Kecske? Te két embernek számítasz?- néztem meglepetten Revre. Senki sem volt vele.
- Zoey!- ütött vállon Katie.
- Katie segíts! Nem akar jönni!- nézett Katiere kérlelően Rev.
- Zoey! Átöltözöl, mindjárt jövünk!- adta ki a parancsot és elmentek.
Hát nem fogok átöltözni! Eddig is minden reggel a pizsamámban reggeliztem, ezen a szokásomon senki kedvéért nem változtatok. 
- Ne nyafogj már!- hallottam meg Katie hangját. -Kicsire volt állítva!
- Attól még a sokkoló az sokkoló! Egyébként is mióta hordasz te magadnál ilyeneket?- ez Zacky. Biztos, hogy ő.
- Apám adta kölcsön, én meg elfelejtettem visszaadni- válaszolta Katie. Ekkor nyitottak be. Én még mindig a pulton ültem pizsamában, amit Katie nem nagyon díjazott. -Zoey! Most felmész!- mutatott a lépcsőre.
- És ha nem?- kérdeztem vissza. -Akkor mi lesz?
- Akkor kivágom a nyelved, hogy ne tudj többet kérdezni!- mondta idegesen.
- Tényleg?
- Fejezd be, mert megfojtalak!
- Képes lennél rá?
- Hagyd abba!
- Miért? Csak nem idegesít?
- NEM BAZD MEG!- kész, eddig bírta.
- Oké, akkor befejeztem- nevettem. -Viszont pizsamában maradok. Ez az ára azért, mert a házban káromkodtál.
- Menj a tudod hova a hülye szabályaiddal együtt!- mondta még mindig idegesen.
-Akkor eszünk, vagy mi lesz?- ugortam le a pultról, de megszédültem, és csak Zackynek köszönhetem, hogy  nem kerültem közelebbi ismeretségbe a padlóval. -Kösz- morogtam és helyet foglaltam.
A reggeli csendesen telt. Na jó, most hazudtam, az én részemről telt csendesen. Meg Zackyéről. Mi ugyanis csak azt hallgattuk, hogy Katiék nyáladzanak. Nem volt egy kellemes élmény, a cukorborsómnál (ami hihetetlen, de Rev szájából jött) kiköptem azt a falatot, ami a számban volt. Na és ki talált el? Zackyt. Szégyenkezve kértem bocsánatot, de ő csak nevetett. Mintha még mindig együtt lennénk. Teljesen úgy viselkedik. Ezért most legszívesebben leordítanám a fejét. Ha ez csak álarc, akkor vegyen föl valami átlátszóbbat, legalább annyira, hogy egy nagyon kicsit látszódjon rajta, hogy megviselte a szakításunk. De nem. Mintha örülne neki. 
Amikor befejeztem az evést azonnal fölakartam menni, de Katie megállított. 
- Maradsz!- fogta meg a csuklómat és szigorúan a szemembe nézett. 
- Oké anyu!- vágtam egy fintort. Semmi kedvem nem volt maradni, de nem akarom totálisan kikészíteni Katiet, amikor még csak most jött vissza. 
- Tartozunk egy vallomással- kezdte el Katie. 
- Mivel?- akadtam ki. -Arra célzol?- kérdeztem feszülten. 
- Igen- bólintott.
- De hát az eskü- sziszegtem a fogam között. 
- Zoey, azt most félre kell raknunk!- nézett rám szigorúan. 
- NEM!- ordítottam. -Ha eddig nem raktuk félre, akkor most sem fogjuk! 
- Nekem van egy...- kezdte el Katie, de a szájára raktam a kezemet. Éreztem, hogy megnyalja, de nem érdekelt. 
- KATIE! Ha most félre rakod az esküt, akkor én apámhoz költözöm!- fenyegettem meg. 
- Los Angeles nincs olyan messze- szólt közbe Rev. 
- Az nincs, de csak annyi a bökkenő, hogy...
- Londonban él- fejezte be helyettem Zacky. Mi van itt? Katie tud a nőről, Zacky meg az apámról. Már nem is lehetnek titkaim? 
- Te meg- lettem hirtelen mérges rá. 
- Apád mondta- válaszolta meg a kimondatlan kérdést. -Nálam hagytad a mobilod és hívott. Gondoltam nem lehet abból baj, ha felveszem- vont vállat. 
- Akkor hol tartottam?- kérdezett közbe Katie, aki már levette magáról a kezem. -Megvan! 
- Ez mikor volt?- néztem Zackyre figyelmen kívül hagyni Katiet. 
- Amikor még nálam aludtál- vágta rá.
- AKKOR MI A FASZÉRT HAGYTÁL ELMENNI "APÁMHOZ"?- akadtam ki. 
- Egyszerűen jobbnak láttam békén hagyni. Nem szoktad megengedni senkinek sem, hogy úgy mond "megértse az érzéseidet". Viszont én szívesen nyújtottam volna támaszt. Ahogy most is. Csak te nem engeded. Szerinted egyébként miért vagyok itt?- tette fel a kérdést. 
- Őszintén? Nem tudom. Eddig nem nagyon csináltál mást, minthogy megbántottál- válaszoltam, miközben mélyen a szemébe néztem.
- Nem akartalak- szinte már suttogta, aztán kirohant a házból. Én meg utána. Nem engedem lelépni. Azt csinálom, amit neki kellett volna amikor én léptem le. Megállítani és tisztázni a dolgokat. 
Úgy három utcán át futottam utána, miközben az eső is eleredt. Szép. Senki sem nézett hülyének pizsamában és házi mamuszban, ami egyébként kutyás volt. Végül aztán utol értem. Megfogtam a csuklóját, de nem nézett felém.
- Nézd, én nem azt mondom, hogy beszéljük meg és kezdjük újra. Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mi bennem a hiba, ami miatt ez történt!- szinte már kiabáltam, hogy meghallja. Fránya eső. 
- A hiba?- fordult felém. -Nem engedsz magadhoz közel, nem osztod meg a problémáidat. Azt hiszed, hogy mindent megtudsz oldani egyedül, hogy az érzelmeket magadba tudod zárni. Én viszont nem akarok egy olyan kapcsolatot, amiben nem tudom, hogy mit él át a párom. Egyszerűen attól szenvedtem, hogy te szenvedtél mellettem- mondta megenyhült hangon, miközben végig a szemembe nézett. 
- Megpróbálok változni, de nem ígérek semmit- ráztam meg a fejem. -Az is lehet, hogy csak egyszerűen nem egymásnak lettünk teremtve. Neked egy másik lányt szán a sors, nekem meg néhány macskát- mondtam, ő meg felnevetett. 
- Viccelsz? Csak most jöttem rá, hogy te képes vagy magadból hülyét csinálni miattam!- mondta, és rámutatott a pizsamámra. 
- Nem ez az első alkalom- mondtam mosolyogva. Egyre közelebb hajolt hozzám, majdnem megcsókolt, de akkor meghallottam egy hangot a közvetlen közelből.
- Gyertek be gyerekek, mert megfáztok!- miért most? Te, aki látod a jövőt, minek cseszegetsz engem? 
- Muszáj volt itt utolérjelek?- súgtam Zacky fülébe. 
- Szóval már ez is az én hibám?- kérdezett vissza mosolyogva, miközben bementünk D.G. házába.
- Akkor most... barátok?- tettem föl idegesen a kérdést, remélve, hogy mást mond. 
- Barátok- bólint rá mosolyogva. 
Én hülye! Legközelebb azt kérdezem, hogy: akkor most járunk? Mennyivel szebben hangzott volna! Most viszont hülyének nézne, ha most rögtön kijavítanám magam. Várjuk csak! Miért öten vagyunk a négy helyett?

Not ready to die! 19.fejezet

Ijedten fordultam hátra. Miért hagyta ott a házat? Ha Jessicát elkapják, míg nincsen ott, esküszöm megölöm! Na ne! Én nem leszek apám lánya!
- Miért vagy itt? Hozzád tartottam, jobb lenne, ha visszamennél- fogalmaztam meg kedvesebben az első gondolatomat.
- Már nem mozdulhatok ki a saját házamból?- tette föl nevetve a kérdést. -Amúgy nem lesz semmi baja, ha arra gondolsz.
- Igen, arra gondolok, beszélnem kell vele!- mondtam és elkezdtem rángatni a kezem, hogy Rev engedjen el végre. -Komolyan mondtam, hogy megharaplak!- néztem a szemébe.
- Nem hiszem- jelentette ki, majd fájdalmában felüvöltött és a karján jól lehetett látni a fogaim nyomát.
- Most már hiszel nekem?- kérdeztem gúnyosan. -Beszélek vele, a kulcsot megkaphatom?- fordultam D.G.-hez.
- Tessék, majd söpörd össze az antik vázám maradványait- mondta és a kezembe nyomta a ház kulcsait. Vagy tizenöt kulcs volt rajta. -A legnagyobb a kerítésé, amin piros kulcstartó van, az-az első ajtóé, a kék a hátsóé. A többit pedig ne használd- adta ki az utasításokat. -Egy óra múlva ott vagyok.
- Akkor viszlát!- intettem és futni kezdtem. Nem akartam újból beszélgetésbe keveredni a fiúkkal.
Minden ajtón simán átjutottam, majd fölkerestem Jessicát. Amikor elmondtam neki, hogy az anyját nagy valószínűséggel megölték, akkor őrjöngeni kezdett.
- ERRŐL CSAKIS ÉN TEHETEK! MI A FENÉÉRT HAGYTAM OTT?- kiabálta, éééés repül az antik váza. Kitörte az ablakot, ami felől mintha beszélgetést hallottam volna. Elhúztam a függönyt és kinéztem.
- Nem tanítottak meg arra, hogy hallgatózni nem illik?- kérdeztem végig nézve a srácokon. -Mondjuk rajtatok már nem lepődök meg- mondtam és egyenként rámutattam Revre, Synre és Zackyre. -Na, de ti?- néztem Johnnyra és Mattre. -Rólatok nem gondoltam volna. -Van valami magyarázatotok, vagy csak szimplán elakarjátok ásni magatokat a szememben? Mert örömmel közlöm veletek, hogy sikerült.
- Zoey, beszélhetnénk?- nézett rám kérlelően Zacky. -Négyszemközt- tette hozzá.
- Minek? Úgyis kihallgatnak!- mondtam kicsit mérgesen. 
- Zoey! Nyugodj meg!- fogta le a kezem.
- Mondtam már, hogy ne nyugtass!- ordítottam.
- Zoey, mi a baj?- jött oda Jessica, de mielőtt megláthatták volna ellöktem.
- Maradj bent! Ne menj ablak közelébe, ne merd elhagyni azt a házat. Már csak 1-2 hét és szabadulsz. Bírd ki addig- mondtam, miközben beljebb tuszkoltam.
- De hát hangokat hallottam, kivel beszélsz?- próbált elnézni a vállam fölött.
- Senkivel, nem fontos! Maradj bent!- mondtam. -Tíz perc, mindjárt elküldöm őket. Kimentem, hogy szemtől szemben tudjak velük beszélni. -Mit akartok?- kérdeztem tőlük. -Van tíz percetek, utána elhúztok. Kezdhetitek!- néztem az órámra.
- Magyarázatot akarunk- kezdett bele Matt. -Hol van Katie pontosan, mit csinál, ki van még vele, miért nem lehet elérni, te miért nem beszélsz velünk, mi az, amibe nem akarsz belekeverni, és most már az is, hogy kit rejtegettek.
- Jól van! Nem bírom tovább! Legalább lesz néhány ember a temetésemen!- csattantam föl. -Katie éppen Chicagóban van, nyomoz, az apja van vele meg annak néhány munkatársa, pont ezért nem lehet elérni, azért mert nem akartalak belekeverni ebbe titeket, ugyanakkor nem bírtam volna a szemetekbe hazudni minden egyes nap, majd elmondom részletesebben, ha lenyugszom kicsit, most elégedj meg azzal, hogy gyilkossági ügy, azt pedig, hogy kit rejtegetek magatok is kitudjátok találni- hadartam be. Kellett néhány perc, amíg felfogták ezt az egészet, majd újból Matt szólalt meg:
- Jessica gyilkossági ügyén dolgoztok és őt rejtegetitek, ugye?- kérdezett rá, mire csak némán bólintottam. -Ő a gyilkos?
- MI?!- akadtam ki. -Feltételezed róla, hogy megölné a saját anyját?- szegeztem neki a kérdést.
- Nem, de akkor ki?
- Pont ezért kell nyomozni!- forgattam meg a szemeimet. -Eddig azt hittük, hogy csak elmenekült, de nem. Valaki más ölte meg.
- Most már beszélhetnénk?- kérdezte olyan öt perc hallgatás után Zacky.
- Persze- bólintottam feszülten. Volt néhány elképzelésem, hogy mit akar mondani, de mindenek az volt a vége, hogy többé nem látom.
Elindultunk hazafele. Csak mi ketten. Látszott az arcán, hogy belül küzd magával, a gondolataival. Egy darabig némán mentünk. A hallgatás kezdett számomra kicsit kínossá válni. Ha annyira akar velem beszélni, akkor miért nem mondja?
- Sajnos nem tudok olvasni a gondolataidba, szóval megköszönném, ha elmondanád mit akarsz- mondtam akaratom ellenére kissé ridegen. 
- Ebben az egy hónapban- kezdte el -mindvégig azon gondolkodtam, hogy akkor most mi van kettőnk között- sóhajtott egy nagyot. -Kissé durván váltunk el. Mindennap eszembe jutott az, amit az első randinkon mondtál. A múltad nagy részét ugyan elmondtad, de van egy kis részlet, amit nem akarsz. Lehetsz, hogy most megfogsz utálni, de megpróbáltam kiszedni D.G.-ből, hogy mi az, amit titkolsz. 
- Zacky, ez most komoly?- döbbentem le. -Elmondta? -néztem rá megrökönyödve, mire megrázta a fejét. Kicsit megkönnyebbültem. 
- Zoey!- fordított hirtelen magával szembe. -Amíg nem bízol meg bennem annyira, hogy elmond, addig jobb, ha...
- Ha külön vagyunk?- fejeztem be ledöbbenve. Elfordította a fejét és lesütötte a szemét, majd egy aprót bólintott. -Zacky! Megbíztam benned, és elmondtam, hogy mi történt anyámmal. Megbíztam benned, és elmondtam, hogy depressziós voltam, és többször próbáltam meg magam megölni. ELMONDTAM NEKED A FONTOS DOLGAIMAT! De te mégis fönn akadsz egy kis apróságon- mondtam, miközben a sírás kerülgetett. -Nem ilyennek ismertelek -ráztam meg a fejem. -Csalódtam benned. Talán jobb lesz külön- mondtam, és hazafutottam, majd bezárkóztam a szobámban. Talán soha életemben nem voltam még ennyire szomorú...

[Katie szemszöge]

Másnap felástuk az egész területet. Nem tévedtem. Pontosan ott találtuk meg a testet, ahova tippeltem. Kicsit ijesztő volt így látni. Mindig is erős nő volt, most pedig elernyedten fekszik előttem. Még jó, hogy Jessica nem látja. Most is biztos ki van akadva. 
A vizsgálatok egy-két napot minimum igénybe vesznek, szóval most van egy kis pihenőm. Fölhívom Zoeyt. Kicsöng. Még mindig. Nem veszi fel. Tizedszerre sem veszi fel. Hívom Jessicát. 
- Szia!- köszön bele. 
- Szia, Zoey nincs ott?- kérdezek rá. 
- Nincs, miért?- hallom a hangjában a döbbenetet. 
- Semmi különös. Szia!- nyomtam ki. Egy lehetőségem van még. Nem nagyon akarom megtenni, de mindig az a kép ugrik be, hogy majdnem leugrik a szikláról, mert egy hallucinált alak azt mondja. 
- Jé! Hát hallunk felőled?- szólt bele tettetett vidámsággal. 
- Zacky átlátok rajtad! Mi történt?- kérdezek rá. 
- Semmi különös- vágja rá. -Inkább azt mond el, hogy te veled mi történt? 
- Mégis mi történt volna?
- Zoey elmondta, hogy mit csináltok a hátunk mögött- ledöbbentem. 
- Elmondta?- kérdeztem vissza. Reménykedtem, hogy a válasz nem lesz. 
- Igen- mondta magabiztosan. -Te éppen nyomozol. 
- Hol van? Ha haza érek kitekerem a nyakát- sziszegtem.
- Nem tudom. Utoljára hazamenni láttam- mondta, de a hangja megremegett. 
- Na jó, most mond el, hogy mi történt!- szóltam rá szigorúan. 
- Semmi. Csak szakítottunk- mondta tettetett könnyedséggel, majd kinyomta. 
Öt percig egyáltalán nem tudtam értelmezni a mondatot, majd hirtelen rádöbbentem, hogy mit mondott. Féltem. Senki sem tudja, hogy hol van. Ráadásul tegnap szakított élete szerelmével. Akármire képes lehet. Akármire. 

[Zoey szemszöge]

Aznap este kisírtam a szemem. Miért én? Miért kellett bele szeretnem? Totális lelki roncsot csinált belőlem. Nem tudtam már elképzelni az életemet nélküle. Mégis, a lelkem egyik része felszabadult. Nem értem miért. Egyik percben csak a színtiszta szomorúságot érzem, aztán egy boldog pillanat, majd a döbbenet. Ugyanis felnéztem, és megpillantottam a fehér ruhás nőt. Hívogatott. Abban a pillanatban semmi erőm nem volt ellenállni. Követtem. Ki a házból. Be a kocsiba. Pillanatok alatt eszméletlen gyorsra gyorsultam. Aztán egy reccsenés, egy tompa puffanás, majd mindent elborít a sötétség...
---
Nem tudom mi történt. Egy faházban ébredtem. A kezem nagyon fájt, nem tudtam megmozdítani. A fejemen éreztem valamit. Kötés. Át voltam öltöztetve valami rongyos ruhába. A mellettem levő ablakon kinéztem, és láttam, hogy a ruháim kint száradnak. Na de hol vagyok? Erre a kérdésre a következő pillanatban kaptam meg a választ. 
- Jack! Nézd! Felébredt!- hallottam meg egy kislány hangját. Fölültem. Az ajtóban egy vörös hajú kislány állt, és rám mutogatott.  Nem értettem a helyzetet. Kinek szól? Miért?
Az ajtón egy szintén vörös hajú fiú lépett be. Magas volt, haja lágyan omlott a vállára. Mind ketten olyan rongyos ruhában voltak mint én. Egy halvány mosolyt küldtem feléjük, majd megkérdeztem:
- Hol vagyok?- a hangom olyan rekedt volt, hogy még én magam sem tudtam felismerni. 
- Egy kis faházban, ami nem tartozik semelyik városhoz sem- válaszolta szinte azonnal a fiú. -Én Jack Anderson vagyok, ős a húgom Dora. Balesetet szenvedtél, de szerencsédre csak egy kisebb fejsérüléssel és egy csuklótöréssel megúsztad- mosolygott rám. 
- Nem baleset volt- suttogtam. Minden beugrott.
- Mondtál valamit?- nézett rám Jack. 
- Nem, semmit!- ráztam meg a fejem. -Amúgy a nevem Zoey Harison. Huntington Beach-en lakom. Nem tudnátok visszavinni oda? 

[Katie szemszöge]

Azonnal megmondtam apámnak, hogy haza kell mennem. Kölcsön adta a kocsiját, majd elengedett. Persze megjegyezte, hogy jobb lesz a világ Zoey nélkül. Javíthatatlan. 
Ahogy vezettem hazafelé láttam az autónk roncsát. Megijedtem. Lehúzódtam, majd megvizsgáltam. Szerencsére nem volt benne. Kicsit megkönnyebbültem, majd újra félni kezdtem. Ha nincs itt , akkor hol van? 
- Ismeri az autó tulaját?- hallottam meg egy kedves hangot a hátam mögül. 
- Igen, de remélem csak összetévesztem egy másik autóval- mondtam, miközben hátra fordultam. Egy férfi állt előttem rongyos ruhában, vörös hajjal. 
- Nem kell aggódni miatt- legyintett.  -Most éppen a házunkban pihen. Vagyis remélem, hogy Dora hagyja pihenni- nevetett. 
- Zoey Harison?- kérdeztem rá.
- Igen, legalábbis így mutatkozott be.
- Elvinne hozzá? 

[Zoey szemszöge]

- Sajnálom, de nem- rázta meg a fejét Jack. -Viszont mindjárt hozom a saját ruhádat. Addig pihenj nyugodtan- mondta, és már ment is el. 
- Láttalak ám már nagy plakátokon- mondta Dora, miközben leült az ágy szélére. -Te olyan híresség vagy?
- Igen- bólintottam. -Nem a legnagyobb, de az egyik a sok közül. 
- Az király lehet!- lelkesült be.
- Néha annyira nem jó- mondtam mosolyogva. -A média olyanokat ír rólad, ami nem történt meg. Ebben az a legrosszabb, hogy majdnem mindenki el is hiszi. Akkor ott vannak még azok az emberek is, akik pofáznak össze-vissza, hogy szar a zeném, amikor még semmit sem tettek le az asztalra- mondtam nagy hévvel. -Nem éri meg híresnek lenni. Akkor nem lenne ennyire bonyolult az élet. Nem szerettem volna bele egy baromba, aki kitépte a szívem...
- Ó! Ne legyél szomorú!- ölelt át. -Igaz, én még túl kicsi vagyok a szerelemhez, de biztos megoldódik. Hidd el nekem! Vagy tisztázzátok a dolgokat, vagy beleszeretsz másba, de mindenképp jó vége lesz!
- Én ennyi idős koromban még azt sem tudtam, hogy mi az a szerelem- nevettem fel kínomban. -Ugyan is a szüleim nem nagyon mutatták ki, hogy mit éreznek egymás iránt. 
- Az én szüleim már elmentek- váltott ő is szomorkás hangulatba. -Mikor még kicsi voltam. Nem emlékszem rájuk. 
- Én ismerem őket- mondtam. -Talán jobb lett volna, ha ezt az egészet akkor csinálják végig, amikor abban az időben vagyok, hogy azt is alig fogtam fel, hogy élek. Akkor könnyebb lenne.
Ekkor viszont váratlan dolog ért. Ebből a lelkizős beszélgetésből Katie rángatott ki.
- Zoey! Mi történt?- kérdezett rá rögtön. 
- Majd otthon elmondom- vágtam rá. 
- Akkor irány haza! Egy-kettő!- tapsolt.
- Megyek már!- grimaszoltam. 
- De ugye még visszajössz?- nézett rám könnyes szemekkel Dora. 
- Persze! Amint lesz új autóm meglátogatlak titeket- mosolyogtam rá, majd az ajtóban álló bátyjára. 
- Itt a ruhád!- nyomta a kezembe egy nagy mosoly kíséretében. 
- Köszönöm, hogy kimentettél!- öleltem át. Ez bizony váratlanul érte, mert férfi létére azonnal elpirult. -Sziasztok! Még találkozunk!- intettem. 
Katievel nem beszéltünk. Ideges volt, láttam az arcán. Ilyenkor jobb nem hozzászólni. Elsőnek a kórházba mentünk, ahol gipszet tettek a kezemre, majd haza. Otthon leültünk egymással szemben a kanapén, majd kérdően nézett rám. 
- Mesélj csak, mi történt az elmúlt két napban?- tette fel a kérdést kicsit gúnyosan. 
- Hát, az úgy volt, hogy... Bocsánat! Kicsúszott a számon! Nem neked kellett a szemükbe hazudnod!- tört ki belőlem. 
- Nem erről akarok hallani, ezt kivételesen átgondolva a helyzetet megértem. Viszont az, hogy mi történt veled és Zackyvel meg, hogy hogyan a fenében kerültél te abba a faházba, az nagyon is érdekel. Ja, csak szólok, TE veszel új kocsit!- mondta kicsit idegesen. 
- Szakítottunk, és elborult az agyam- sóhajtottam. 
- Persze. És behódoltál a fehér ruhás nőnek?- vonta fel az egyik szemöldökét. 
- Te meg...- döbbentem le. Nem mondtam el neki. Nem tudhatja. 
- D.G. mondta még akkor, amikor elütöttek és a kórházban feküdtél- válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet. -Zoey! Ha nem akarsz meghalni, akkor érzelmileg erősebbnek kell lenned! Nem szabad behódolnod neki! Hiszen csak hallucinálód!- mondta kicsit mérgesen, miközben hevesen gesztikulált. 
- Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted megbolondultam?- a kérdést szinte suttogva tettem fel. Néma csend állt be közöttünk
- Egy percig sem feltételeztem rólad ilyet- mondta higgadt hangon. -Zoey! Én csak egyszerűen nem szeretnélek elveszíteni! Ahogy Zacky sem...
- MIT TUDSZ TE RÓLUNK?!- akadtam ki. -Ez a kapcsolat egy tévedés volt! Mi sosem lettünk volna egymás mellett boldogok!
- Nem tudom mit érzel most- vallotta be. -De azt tudom, hogy mind ketten az első szerelmünket találtuk meg ezekben a fiúkban. Én az örök szerelmet. De te most nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Legbelül még szereted, és azt várod, hogy bocsánatot kérjen, hogy mind ez ne történt volna meg. Ha igazam van, akkor nagy valószínűséggel neked is ez az igazi szerelmed. Mert hogy ő még mindig szeret, abban 1000%-ig biztos vagyok.
- Majd ha kiderül apádról, hogy kedvel engem, akkor fogom bevenni ezt az egész marhaságot- mondtam durcásan, majd fölvonultam a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót és azonnal elaludtam.

Not ready to die! 18.fejezet

Eltelt egy hét. Majd még egy. Lassan egy hónap is. A keresésnek semmi eredménye. Az egésznek az-az egyetlen egy pozitívuma, hogy Jessica még nem bukott le. Pedig egyszer majdnem megtalálták. A szomszéd meglátta az ablakból és jelentette a rendőröknek. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de D.G. házát egyszerűen még átkutatni se merték. Viszont a fiúk... Fogalmazzunk úgy, hogy utálnak. De csak engem. Néha felhívnak, és abban reménykednek, hogy Katie veszi fel. Ha tudnák, hogy hol van most! Még jó, hogy sosem vett ki eddig szabadságot. Még egy hetet büntetlenül hiányozhat a munkahelyéről. Én rendszeresen bejárok a stúdióba, sajnos a hegedűs számról teljesen lemondtam. Majd a következő albumon talán rajta lesz. Ha addigra egyenesbe jönnek a dolgok. 
Már csak három nap. Éppen felvételre indultam, amikor csörgött a matávos telefon. Gyorsan visszarohantam és felvettem. 
- Igen?- szóltam bele. 
- Hol marad eddig Katie?- hallottam meg Rev hangját.
- Pont ott- vágtam rá. -Bocs, de nem mondhatom el.
- És te mégis mit csinálsz? Miért nem mehetünk el meglátogatni?- na ez a kérdés váratlanul ért. 
- Mintha annyira akarnátok- válaszoltam egy kis sokk után. Mivel erősen hallgatott, folytattam. -Felhívjátok ezt a hülye telefont azzal a reménnyel, hogy Katie veszi fel, de amikor meghalljátok a hangomat rögtön kinyomjátok! Ez az első alkalom, hogy nem ennyiből állt a beszélgetésem veletek!- mondtam egyre hangosabban. 
- Te sem keresel minket!- vágott vissza Rev.
- Nekem meg van rá az okom. Nem akarlak olyan dolgokba keverni titeket, amihez alig van közötök és kockára kéne tenni érte a karriereteket. Mielőtt megkérdeznéd igen, most éppen egy ilyen dolog kellős közepén vagyunk Katievel. Csak azért csináljuk ezt, vagyis azért nem kereslek titeket, mert akaratlanul is belekevernélek titeket, amit nem akarok!- hadartam be.  
- Hát, akkor szia!- mondta mérgesen és kinyomta.
Egy darabig még ott álltam sokkhatásban, majd annyira mérges lettem magamra, és egy nagyon kicsit rá is, mert szembe állított az igazsággal, hogy széttört a kezemben a telefon.  Hát ezt sem fog többé csörögni... Katie meg fog ölni, ha megtudja! 
Minden kedvem elment attól, hogy bemenjek a stúdióba, úgyhogy beteget jelentettem. Magam voltam és a gondolataim. Bántott, hogy akkor úgy váltam el tőlük. Zavar, hogy nem kérhetek bocsánatot, mert akkor olyan lenne, mint régen. Minden nap itt enné őket a fene, nekem meg a szemükbe kéne hazudnom mind Jessica, mind Katie hol létéről. Fáj, hogy már több mint egy hónapja nem láttam Zackyt és ő se hívott fel még véletlenül sem. Ennek két oka lehet. Vagy annyira megutált, hogy már soha többé nem akar látni, vagy bízik bennem és így próbálja megkönnyíteni a dolgomat. Legalább ő nem nehezíti meg a dolgomat. 

[Katie szemszöge]

Már egy hónapja keressük, de semmi nyom. Semmi. Az ég világon semmi. 
Apámmal és két munkatársával vagyok itt. Addig meg van, hogy a házból indult. Ott még mindig meg vannak a vérnyomok. Aminek műnek kéne lenniük, de nem az. Vagy tényleg ennyire bolond, vagy az igazi történet teljesen más, mint ahogy elképzeltük. Az egész háza átkutattuk, de semmilyen átjáró, titkos kamra, lezárt szoba. Egyszerűen semmi. Ott nem bújhatott el. Az erőt is átnéztük. Az ott legalább addig eljutottunk, hogy valakinek az első útja a tisztáson lévő táborozó helyhez vezetett. Onnan pedig miattunk sürgősen tovább állt. Viszont nyomok nincsenek sehol sem. Csak az, hogy égett a tűz, amikor odaértünk. Már csak egy hét, viszont abból a visszaút egy egész napot kivesz. Ha legalább valami lábnyomot, vagy egy ujjlenyomatot találnánk!
- Katie!- szólt nekem Fred, apa egyik munkatársa. -Van valami fejlemény!- azonnal odarohantam. éppen két táborozni készülő lánnyal beszélgetett. 
- Mi az?- kérdezem izgatottan.
- A lány Emily Fischer- mutatott a fekete hajúra, aki megszeppenve állt és bólogatott. 
- Milyen információval tud szolgálni?- néztem rajta végig. 
- Hölgyem, mi minden évben itt táborozunk, de eddig mindig jobb oldalt volt a tűzrakóhely, tíz méterre a mostani helyétől- mondta bizonytalanul. Én kimérten elmentem a betájolt helyre, ahol a fű között kivehető volt a fekete szén. 
- Eddig azt hittük, hogy a szél fújta ide, de akkor máshogy állunk...- motyogtam magamban. Átmentem a mostani helyére, és egyszerűen belenyúltam. -Egy gyűrű!- vettem ki az említett tárgyat. Gravíroztatva volt, csak nem angolul. Spanyolul volt, én meg utáltam azt a nyelvet, az iskolában is mindig pont hogy meg volt a kettesem belőle. -Fred! Tudsz spanyolul?- kérdeztem meg, mire megrázta a fejét. 
- Bocs, eléggé régen tanultam!- mentegetőzött. 
- Akkor ezt most elvisszük- motyogtam, és betettem egy bizonyítékos tasakba. Aztán tovább vizsgáltam. Erősebben benyomtam a talajt, az meg egy kicsit beomlott. Ezúttal egy pisztolyt vettem elő. -Ez meg mi?- vizsgáltam meg közelebbről. -Na, ez nagyon rajonghatott a spanyolért- jegyzem meg, amikor meglátom ugyanazt az írást belekarcolva. Ez is megy be egy tasakba. -Holnap felássuk ezt a területet!- emeltem fel a hangom, hogy Fred jól hallja. -A táborozást erre a hétre felfüggesztjük- mondtam a két lánynak címezve.
- Miért? Mi is történt pontosan?- kérdezi az eddig szótlan szőke lány. 
- Szigorúan titkos FBI-os nyomozás folyik- válaszolja Fred és megmutatja a jelvényét. -Én nem ütném bele az orromat, ha nem ez lenne a munkám. 
- Elég a bájcsevejből, ezeket ki kell vizsgálni!- lengetem meg a tasakokat. 
- A golyót is megtaláltad?- kérdezi Fred, mikor meglátja a pisztolyt. 
- Azt elfelejtettem megnézni!- csapok a homlokomra, majd újra a földbe mélyesztem a kezem. 
- Na látod! Ezért vagy te egy szimpla újságíró, és nem FBI-os!- nevet ki. 
- Még egyszer szidod a munkámat meghalsz!- fenyegetem meg. Amióta itt vagyok csak azt hallom tőle, hogy milyen szar lehet újságírónak lenni egy magazinnál. És kedves apámnak hála, mellé osztott be! Ezt még meghálálom neki az fix! 
Nem találtam meg a golyót, ezek szerint nem sík hülye a az, aki elrejtette. Bementünk a laborba, ahol leadtuk vizsgálatra a tárgyakat. Aztán megkerestem apámat, hátha végre megtudják mondani, hogy igazi vagy művér. Eddig nem fektettünk rá nagy hangsúlyt, olyan két napja küldtük be vizsgálatra. Amikor megtaláltam homlokát ráncolva nézett egy papírt. 
- Megjött?- kérdezek rá, mire csak bólint egyet és a kezembe nyomja a papírt.
Igazi. Ráadásul megegyezik Jessica anyának vércsoportjával. Ezek szerint mégsem azért csinálta, hogy Jessicának rossz legyen. Nem, nem az anyja akart rosszat. Valaki más, aki kihallgathatta a beszélgetést, és így mindkettőjüktől egyszerre tudott megszabadulni.

[Zoey szemszöge]

Délután Katie felhívott és értesített a fejleményekről. 
- Mit tudtatok meg?- kérdeztem. 
- Képzeld! A vér NEM MŰ! Ismétlem NEM MŰ!- ledöbbentem. -Nagy valószínűséggel nem csak beállította a gyilkosságot, hanem megölték. Van is egy tippem, hogy hol a test, de csak holnap fog kiderülni, hogy jól tippelek-e. Viszont találtunk egy gyűrűt és egy pisztolyt, amire ugyanaz van írva. Csak az a baj, hogy spanyolul, és mielőtt lefordítanánk ujjlenyomat után nézünk rajta. Nagy valószínűséggel csak azután fog kiderülni, hogy mi is történt, miután én visszamentem. Kifutunk az időből. Ott mi van?- kérdezett rá.
- Hát, még mindig utálnak. De téged mielőbb hazavárnak- mondtam szomorkásan. -Most elmegyek, elmondom Jessicának a hírt. Szia!- nyomtam ki. 
Futó lépéssel közelítettem meg D.G. házát, de volt egy pillanat, amikor megtorpantam, és visszafordultam. Nem, nem azért, hogy nem merem neki megmondani, hanem mert megláttam valakit. Pontosabban valakiket. Az srácok. Pechemre megláttak engem. 
- Hé! Zoey! Hova menekülsz?- kiabálta Matt, mire megfordultam. Oda futottak hozzám, de én egyszerűen átnéztem rajtuk, és az eredeti úti célom felé vettem az irányt. 
- Most mi van?- kérdezte Syn, mire felment bennem a pumpa. 
- Hogy mi van?- kérdeztem vissza idegesen. -Az van, hogy kurvára nem hiányzik most a társaságotok!- mondtam mérgesen. Most igazat mondtam. Egy szörnyű hírt kell közölnöm a barátnőmmel, erre megjelennek és a bűntudatom egyre nagyobb és nagyobb lesz. 
- Zoey, nyugodj meg!- fogott le Zacky, mert úgy néztem Synre, mint akinek a legnagyobb vágya, hogy szétverje a fejét. 
- Te ne nyugtassál!- ráztam le magamról és szembe fordultam vele. - Mennem kell- fújtam egy nagyot, hogy lenyugodjak. -Sürgős dolgom van, Katie még nem ért vissza, egy darabig még nem is fog, a matávos telefont meg ne hívjátok, nem értek el vele semmit, majd szólók, ha lesz új- hadartam be lesütött szemmel, majd elindultam faképnél hagyva őket. 
- Várj!- kapott utánam Rev, én padig szembe fordultam vele. Szemében aggodalom tükröződött. -De Katie ugye jól van? 
- Persze, csak egy nagyon fontos dolgot kell elintéznie- mosolyogtam rá, mire megkönnyebbült. -De ha most megbocsátasz, mennék a dolgomra- mondtam, mert mér mindig nem engedett el. 
- Nem. Most elmondasz nekünk mindent, nem érdekel mi lesz utána- nézett rám komolyan Matt. 
- Azt leshetitek! Katie megölne, ha belekevernélek titeket!- tiltakoztam. -Megígértem neki, hogy nem teszem- mentegetőztem, de nem engedett el. -Rev, ha nem engedsz el, esküszöm megharaplak!
- Engedd el, mert tényleg megteszi!- hallottam meg a hátam mögül D.G. hangját.

Not ready to die! 17.fejezet

Nagyon gyorsan teltek a napok, majd elérkeztünk arra a pontra, hogy Jessicát kiengedik a kórházból. Katievel együtt mentünk érte, majd beültünk egy csöndes kis kávézóba beszélgetni. Egy hét. Akármin is gondolkozott, ennyi idő elég volt rá. Egy darabig nem szólalt meg, majd fojtott hangon kezdett el mesélni:
- Amikor elköltöztünk, anyám alkoholista lett. Nem voltak barátaim, mindenki csúfolt. Sokszor gondoltam vissza rátok, de amikor megpróbáltalak elérni titeket, anyám verni kezdett. Mindig azt szajkózta, hogy miattatok lettem ilyen és többé nem találkozhatunk. Igazából egy hónapja szöktem el tőle. Nem engedett el önszántából. Megfenyegetett azzal, hogy koholt váddal a börtönbe juttat, ha elmegyek. Nem érdekelt. Egészen addig, amíg a kocsmázás előtt néhány órával megpillantottam a nevem egy újság címlapján. Azt írták, megöltem a saját anyám, és eltüntettem a holttestet. Gyilkosságért keresnek...- akadt el a hangja a végén.
Egy darabig csak néztünk magunk elé. Se én, sem Katie nem tudta, hogy mit kellene mondani. Itt nem használnak a vigasztaló szavak. Mit kell tenni akkor, amikor a barátnődet gyilkosságért körözik? Ha úgy találnak rá, hogy vele vagyunk, akkor talán minket is kihallgatnak, de ha most cserben hagyjuk, akkor hiába jött el az anyjától. Mellette kell állnunk, és elő állnunk valami tervvel. 
- Ha a "holttest" eltűnt, akkor az anyád nagy valószínűséggel még él. Ha csak nem ölte meg tényleg valaki, amit erősen kétlek- mondta higgadtan Katie.-Ha megtalálnánk, biztos ejtenék a vádakat ellened. 
- Katie, te egy zseni, vagy!- veregettem hátba. -De amíg nem találjuk meg, mi lesz Jessicával? Mármint úgy értem, ha nem sikerül a terv, és előbb megtalálják a zsaruk, mint mi az anyját, akkor mi lesz?
- Talán segítséget kérhetnénk D-G-től.- gondolkozott hangosan. -Biztos van több titkos szoba is a házában, és talán előre tudná, ha a rendőrök át akarják kutatni a házát, így előbb eltudná bujtatni Jessicát, minthogy rátaláljanak.  
- Látszik, hogy apád lánya vagy!- nevettem fel. 
- Apropó apa. Ha szépen megkérném, talán segítene a keresésben. Plusz még néhány munkatársát is beszervezhetnénk. 
- Katie! Te egy egész akciót leszervezel vagy mi?- néztem rá bambán. 
- Több emberrel gyorsabban megy a keresés- rántotta meg a vállát. 
- Még egyetlen egy kérdésem lenne. A fiúknak mit mondunk?- néztem meredten Katiere, aki hosszan gondolkodóba esett. 
- A hírekből egyszer úgy is rá fognak jönni, hogy Jessicát gyilkossággal vádolják, viszont akkor sem tartom jó ötletnek elmondani. 
- Mert?- néztem kikerekedett szemmel. 
- Mert nem akarom, hogy belekeveredjenek. Neked sem kellene igazán- válaszolta. -A bulvárlapok, sőt, még a tisztességes zenei lapok is nagy botrányt csinálnának, ha kiderülne, hogy egy "gyilkost" segítetek. Én csak egy újságíró vagyok, nem csinálnának belőle akkora nagy ügyet, ha engem kapnak rajta, titeket viszont lehet, hogy hátralévő életeteken keresztül is emlegetnétek. Vége lenne teljesen a karriereteknek. Nem lenne visszaút. 
- Katie! Nekem egy barát sokkal fontosabb, mint a hülye apám által szerzett karrier!- csattantam föl. 
- Halkabban! Mindenki minket figyel!- csitított Katie. -Kimaradsz az akcióból, viszont egy valamibe segíthetnél!- nézett rám komolyan. -Az elbújtatásban, és az információ közlésben!
- Ez kettő dolog- kötöttem bele. 
- Mindegy! A lényeg az, hogyha Jessicát el kéne vinni D.G. házából, akkor készenlétben kell lenned, és egy másik búvóhelyre vinned. Meg te lennél az-az ember, aki álltál feltűnés nélkül beszélhet a keresőosztag Jessicával, és fordítva. Értve?
- Te nagyon beleélted magad ebbe az egészbe, de legyen- sóhajtottam. -Még egy kérdésem lenne. 
- Mond!
- Ha a fiúk rájönnek, mit mondunk? Hol van Jessica? Hazudunk, vagy mi?
- Hazudunk- mondta komolyan. -Nehéz lesz, de muszáj. Nem engedhetjük őket Jessica közelébe, különben belekeverednek, amit nem akarunk. 
- Oké, akkor most már minden tiszta- mondtam kis gondolkodás után. Egyszerre néztünk rá Jessicára, akit kizártunk a beszélgetésből. Könnyes szemeivel, hálásan pislogott ránk. 
- Ti... ti... TI ANNYIRA JÓK VAGYTOK HOZZÁM!- borult a nyakunkba.  
- Elmegyek a kocsiért, mindjárt itt vagyok!- ugortam fel az asztaltól. 
Szinte futólépéssel mentem el a házunkig. Aztán lefagytam. Miért pont most jöttek? Most az egyszer azt kívánom, hogy tűnjenek el a franca. 
- Sziasztok!- erőltettem mosolyt az arcomra, amikor odaértem. -Mit kerestek?
- Titeket- vágták rá egyszerre. 
- Bocs, de Katienek muszáj volt bemennie, valami gond van a nyomtatással, vagy mit tudom én- mondtam, és a garázs felé vettem az irányt. 
- Te meg hova készülsz?- kérdezte Zacky, miközben elállta az utamat. 
- Apámhoz- mondtam ki az első hazugságot, ami eszembe jutott. Ezzel együtt rögtön bevillant az a kép, hogy még senki sem tudja rajtam kívül, hogy Londonba költözött. 
- Mégis minek mész oda?- kérdezte ezúttal Syn. 
- Magánügy. Beszélnem kell vele valami fontosról, nem halaszthatom el a kedvetekért- mondtam, és kikerültem Zackyt. 
- Zoey!- ragadta meg a csuklómat és maga felé fordított. -Nem  mersz a szemünkbe nézni. Szerintem hazudsz. 
- Milyen alapon nevezel te engem hazugnak?- emeltem fel a hangom és közben ügyeltem arra, hogy mélyen a szemébe nézzek. Túl könnyen lát át rajtam... -Azért mert apámmal szeretnék beszélni, miért hazudnék?!- ordítottam. 
- Nyugi!- fogta meg a vállam Rev. 
- Te csak ne nyugtass! Jó lenne, ha ezek után egy darabig kerülnétek ezt a házat!- mondtam, és villámgyorsan beültem a kocsiba, és elhajtottam. Remek. Már csak ez hiányzott. 
A kávézónál leparkoltam és idegesen kerestem föl őket. Katie száz, hogy ki fog akadni. 
- Miért vagy ilyen ideges?- kérdezett rá egyből. 
- Találkoztam a fiúkkal- nyögtem ki. 
- Zoey, ugye nem csináltál semmi meggondolatlant!- emelte föl a hangját. 
- Azt mondtam nekik, hogy neked be kellett menned az irodába, mert valami elromlott, én pedig apámhoz megyek. A másodikat nem vették be, és hazugnak neveztek. Tudomásukra adtam, hogy egy darabig nem látjuk őket szívesen- sóhajtottam. 
- Talán... Jobb is így- suttogta Katie. -Úgy értem, ha nincsenek a közelünkben egy darabig. Nem kell minden nap a szemükbe hazudnunk...- tisztán láttam, hogy Katienek egy könnycsepp gördül le az arcán. Nem fogja kibírni ezt az időt Rev nélkül. Nekem valahogy könnyebb lesz, hiszen most haraggal váltam el Zackytől, de tudom, neki van igaza. Hazug vagyok. De nem csak most, mindig is az voltam. 
Elvittem Jessicát D.G.-hez. Számított ránk, szóval meleg ebéddel fogadta Jessicát. Én is ott maradtam. Elmondtam a nagymamámnak Katie tervét, azt mondtam szívesen segít. Viszont az ebéd vége fele nyugtalan kezdett lenni. Amikor Jessica elment megnézni az új szobáját, felém fordult. 
- Jobb lenne, ha elmennél- mondta. 
Kérdezés nélkül felálltam, és a hátsó kijáraton távoztam. Amikor a ház oldalához értem jól megtudtam nézni, hogy ki jött látogatóba. Legszívesebben az illető nyakába ugrottam volna, és mindent elmondtam volna neki, csak bocsásson meg, de nem tettem. Nem azért, mert Katie szavai visszhangoztak a fejembe, hogy jobb így neki. Nem, ennek a meghátrálásnak más oka volt. Látszott az arcán, hogy alig bírja magát türtőztetni, annyira dühös. Ennek pedig én vagyok az oka.