Jól vagyok. Minden rendben van. –nyugtatom
magam nem sok sikerrel. Kezemben a kés, de még nem érte el a célját. A
szívemhez szegezem, de mielőtt még átszúrhatnám, apám ront be a konyhába.
Elveszi tőlem, és kiabálni kezd. Valami olyasmit mondott, hogy nem ölhetem meg
magam, amikor már a hírnév küszöbén állok… Persze… Őt csak a pénz érdekli…
Aznap este nem maradhattam újból
egyedül. Egész végig engem figyelt, így nem aludhattam. Másnap reggel rögtön a
pszichológushoz vitt. Amikor az orvos behívott meglepődött. Minimum egy
tinédzsert várt volna erre az ön gyilkosos esetre, nem pedig egy tizenegy éves
kislányt. Egyik kérdésére sem válaszoltam. Aztán amikor megkérdezte: „Mégis
miért? Hisz mindene meg van! Miért akart ön gyilkos lenni?” Elbőgtem magam. Az
orvos kitessékelt, majd behívta apámat. Öt perc múlva kijött, és egy szó nélkül
hazavitt. „Pakolj!” adta ki az utasítást, és nekem dobta a bőröndömet. Nem
értettem, de megtettem amit kért. Félóra múlva már a reptéren voltunk.
Felszálltunk az első gépre, azt sem tudtam hova megyünk. Apám csak félúton
magyarázta meg. Az orvos azt mondta jót tenne a környezetváltozás. Los
Angelesbe mentünk. Ott magántanár tanított, és apám tovább kényszerített arra,
hogy dalokat írjak. Már kiskoromban megvolt ehhez a tehetségem. Apám eladta a
szövegeimet, ebből gazdagodott meg.
Az utcánkban lakott egy lány, nagyon
jó barátok lettünk. Többé nem akartam öngyilkos lenni. Egészen mostanáig…
Jó sok év el telt már. Katievel a
barátságunk sosem szakadt meg. Tizenöt-hat éves koromban apám rájött arra, hogy
nem csak a szövegeim jók, hanem a hangom is. Azóta énekes vagyok. Katie pedig
újságíró. Egy zenei magazinnál, a Kerrang-nál dolgozik. Úgy két éve költöztem
el apámtól. Most Huntington Beach az otthonom. Katievel lakom. Egyszerűen
elválaszthatatlanok lettünk. Mintha a nővérem lett volna. Persze, az igazságot
anyámmal kapcsolatban nem mondtam el neki. Azt hazudtam, autóbalesetben halt
meg. Pedig ez nagyon távol áll a valóságtól…
Most éppen sminkelnek, mert tíz perc
múlva fellépésem van. Valami bandának leszek az elő zenekara.
- 10…9…8…- számol vissza Katie.
Esküszöm, a fellépéseim előtt mindig ő az izgatottabb… .- 7…6…5…
- 4-3-2-1 –hadartam be, és kiléptem.
A tömeg ujjongott, én pedig elkezdtem
énekelni. Az összes számomba beleépítettem egy emléket úgy, hogy még az apám
sem jött rá. Katie meg pláne nem. Az elsőben például azt a napot, amikor
elsőnek próbáltam megölni magam. Emlékszem még… Belül már megtettem, de a
testemet nem tudtam rábírni a cselekvésre. A második számom nagyon vidám,
pörgős volt „Cake for you!” címmel. Ebben az anyámmal töltött utolsó szülinapom
volt megírva. Nem volt pénzünk addig sose tortára. Abban az évben kezdte el
apám eladni a dalaimat. Aznap reggelire, ebédre, és vacsorára is tortát kaptam
enni. Estére már elegem volt az édességből, és apám képéve vágtam. Neki annyira
nem tetszett, de mi jót nevettünk rajta. A többi dalomba is ilyesmi emlékeket
temettem el.
Amikor lementem a színpadról, a
közönség visszatapsolt, csak sajnos a banda már fölállt. Gondoltam nem árthat, ha egy kicsit ott maradok a színfalak mögött, és hallgatózok.
A kezdő szám után, viszont már sajnáltam, hogy ottmaradtam. Ugyanis
meghallottam az énekes hangját, ahogy azt mondja, ha ennyire szeretne engem a
tömeg viszont látni, akkor egy szám erejéig ők lesznek a bandám. A tömeg
ujjongott, szóval egyértelmű lett számomra, hogy vissza kéne mennem. Viszont
nem léptem se előre, se hátra. Csak azt éreztem, ahogy valaki megfogja a
csuklómat, és berángat a tömeg elé. Az egyik gitáros volt az. A balkezes.
- Te is benne vagy?- nézett rám az
énekes.
- Nem készültem több számmal- ráztam
meg a fejem. –És biztos ti sem tudtok olyan dalt, amit én írtam.
- Te se csak a saját számaidat tudod!-
mosolygott rám a gitáros.
- Az igaz!- mosolyogtam vissza rá.
–Tudod valamelyiket?- kérdeztem rá.
- Csak a „Death like Winter”-t.
- Az kurvára régi!- sóhajtottam fel. –Két
percet kérek, hogy fölidézzem a szöveget!- mondtam. Persze, ezt az egész
beszélgetést a közönség nem hallotta.
Gyorsan fölidéztem a hozzá fűződő
emléket, és már meg is voltam. Az utolsó pillanatban még Katie gyors befutott,
és a kezembe nyomta életem első gitárját egy cetlivel. „Itt vagyok a tömegben. Büszke vagyok rád! D.G.” A szám rögtön
mosolyra húzódott. Kivettem a tokból a gitárt, és gyors leellenőriztem a
hangolást, és jeleztem, hogy kezdhetünk. A sorok között sokszor
belemosolyogtam, hisz éppen neki írtam, erre közli, hogy itt van és elküldi
nekem a régi gitárom. Egyszerűen csodálatos. Pedig nem ma született… A szám
végén meghajoltam, és lementem volna a színpadról, ha a gitáros nem húz vissza.
- Találkozunk még?- kérdezte félénken.
- Persze!- mosolyogtam rá bíztatóan, és
végleg elengedett.
- Látom, Zacky megint becsajozott!-
röhögtek rajta a többiek, amikor én már a színfalak mögött voltam.
- Katie!- rohantam oda hozzá- Ki küldte
a gitárt?
- Egy futár- rántotta meg a vállát.
–Azt mondta sürgős. Ki küldte?- kérdezte kíváncsian, miközben megközelítettük a
hátsó ajtót.
- Az életem egy meghatározó alakja-
mosolyogtam rá rejtélyesen. –Majd elmondom, ha kiderül miért jött. Anya halála
óta csak akkor keres fel, ha valami olyan dolog fog történni, ami az életem egy
meghatározó pontja lesz. Mint például egy héttel a Los Angelesbe költözésem
előtt. Azt mondta ha itt akarok maradni, akkor tartsam magam távol az éles
dolgoktól…
- Éles dolgoktól?- kérdezett bele.
- Igen-bólintottam.
- Neked van jövendőmondó ismerősöd?-
kerekedett ki a szeme. Már majdnem kiléptünk az utcára amikor eszembe jutott
valami.
- Megvárhatnánk a koncert végét?- egy
kérdés nélkül rábólintott. Fura. Máskor kisebb kivallatást végez, ha akarok
valamit.
A színfalak mögött tomboltuk végig az
egész koncertet, és amikor nem szólt a zene, Kaite elmondott néhány alap dolgot
az egész bandáról, amit ő az én koncertem alatt szerzett be. A vége felé
viszont Katie már nem bírta tovább, és bealudt a vállamon. Én halkan
kinevettem, majd elkezdtem bökdösni az arcát. Nem ébredt fel rá.
Mikor már elköszöntek a közönségtől,
még mindig a vállamon szunyókált. Elég furán néztek ránk, amikor megláttak a
lépcsőn csövezni, miközben Katie már az igazak álmát aludta. A dobos- The Rev –
Közelebb lépett, hatalmas mosollyal az arcán, és egy hatalmasat ordított Katie
fülébe:
- Ébresztő!
- Hé! Engem nem kéne megsüketíteni!-
szóltam rá.
- Mi? Történt valami?- kelt fel
nyugodtan Katie.
- Most komolyan! Csak az én fülemnek
ártottál! Ennek acél dobhártyái vannak!- oktattam ki Revet.
- Jó tudni!- röhögött. –Amúgy miért
vagytok még itt?
- Baj, ha itt maradtunk a
koncertetekre? Ha ezt a rajongók megtudják…- élénkült meg Katie.
- De nem tudják meg- szólt közbe
mosolyogva a szóló gitáros, Synyster Gates.
- Ez lesz a cím lap sztori a Kerrang-ban!-
üvöltöttük egyszerre Katievel.
- Hol?- néztek ránk kikerekedett
szemmel.
- Katie Collins vagyok, a Kerrang egyik újságírója- mutatkozott be. –De mielőtt
megkérdeznétek, nem interjút csinálni jöttem. Csak elkísértem Zoeyt a koncertjére.
- Az én személyi újságíróm!- borzoltam össze a haját, amire csak egy bemutatást kaptam jutalmul. -Hát kösz...- mosolyogtam rá.
- Ha már itt megvártatok minket- kezdett bele Rev - elmehetnénk együtt inni!- ezt gyorsan megszavaztuk, majd indultunk is.
- Jaj, jut eszembe!- álltam meg hirtelen még az ajtóban. -A gitáromat nem hagyhatom itt!- rohantam be érte.
- Holnap is eljöhettél volna érte- mondta Matt, amikor kiértem.
- Csak most kaptam vissza! Nem hagyom ott!- vágtam be a durcásat.
- Add! Hozom!- vette ki a kezemből Zacky.
- NEM!- kaptam utána - Ez az enyém!- néztem rá gonoszan, mire mindenki kiröhögött. -Most viszont akkor előbb hozzám, hogy letehessem!- adtam ki az utasítást.
- Igen is kapitány!- tisztelgett Katie.
- Hangosabban!- üvöltöttem el magam.
- IGENIS KAPITÁNY!- kiabálta.
- Ki lakik oda lent, kit rejt a víz? SPONGYA BOB KOCKA! Sárga a színe, és lyuk rajta tíz. SPONGYA BOB NADRÁG! Kár, hogy a levegő csak szoba dísz. SPONGYA BOB KOCKA! De az élet eleme csakis a víz. SPONGYA BOB NADRÁG! ki ő? KOCKA NADRÁG, KOCKA NADRÁG! SPONGYA BOB KOCKA NADRÁG!- énekeltük, a többiek pedig kikerekedett szemmel néztek ránk.
- Ti mit ittatok a koncert alatt?- szólalt meg kis idő után Johnny.
- Semmit!- vágtuk rá egyszerre.
- Tudod, a friss levegő... Nincs ennél jobb!- mondta Katie, miközben egy nagyot szippantott a levegőből.
- Menjünk már, mert megfagyok!- mondtam, és látványosan dideregni kezdtem. A francokat... Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megyek haza...
- Kéred a pulcsim?- kérdezte meg Zacky.
- Kösz nem, kibírom hazáig- mosolyogtam rá.
Gyorsan elindultunk, és Katievel mutattuk az utat. Amikor a házhoz értünk, a postaládában egy levél volt nekem címezve, a feladó pedig D.G. volt. Muszáj volt megint mosolyognom, majd elkezdtem azon gondolkozni, hogy most miért van itt. Eddig 90% rossz dolgok történt, amikor megjelent. Lehet most is valami készülőben van...
Szia, érdekes sztorinak ígérkezik :) Elég kíváncsivá tettél ezzel a D.G személlyel és a felbukkanásainak rövid történetével. Katie és Zoey meg jó fej, de Zoey családi élete szomorú, az apjáról inkább nem nyilatkoznék. Kíváncsi vagyok mit hozol ki a sztoriból, majd még jövök, igyekszem fel venni a tempót :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésHát, hogy D.G. ebben az esetben miért bukkant föl, az majd ma fog valamikor felkerülni. (ha nem vacakol annyira a net... -.-") Zoey családi története jó bonyolult, és igen, szomorú is egyben. Az apjáról szinte biztos, hogy később változni fog a véleményed. Elsőnek rosszba annyit elárulok, de azt is csak azért mert már fönt van az a fejezet. :D Hát, én már tudom, mit fogok kihozni, de az titok. :P