Not ready to die! 10.fejezet

Két hét. Ennyi ideig kellett a kórházban dekkolnom. Undorodom attól a helytől. Apám még mindig nem volt hajlandó elmondani, hogy mire készült, de azért minden nap meglátogatott. Hát, azoknak a látogatásoknak nem lett valami jó vége... Katie is rendszeres látogatóm volt, a munkából egyből hozzám jött, hogy elmesélje mik történnek vele és a fiúkkal. A fiúk is bejöttek néha-néha... Ennél már csak az volt elszomorítóbb, hogy szinte biztos voltam abba, hogy amint kilépek a kórház küszöbén, apám megjelenik, és vissza rángat Los Angelesbe, vagy ami még rosszabb: Washingtonba. Ezeket a kételyeimet Katievel is megosztottam, de ő nem értett velem egyet. Biztosan csak nyugtatni próbált...
A kórházban azok az órák voltak a legszörnyűbbek, amiket egyedül ébren töltöttem. Akaratlanul is a balesetre gondoltam, de nem emlékeztem semmire. Addig volt tiszta a kép, amíg hirtelen meg nem állok, utána minden ködbe vész.
Kedd délelőtt engedtek ki a kórházból, így Katie még dolgozott, a fiúknak is próbájuk volt, szóval nem volt társaságom. Viszont behívtak a stúdióba, hogy próbáljuk meg bepótolni az elmaradt felvételek egy részét, hogy ne csússzon annyira el a lemez kiadása.
Már délután öt óra elmúlt, amikor csörögni kezdett a telefonom.
- Hol vagy?- kérdezte egy ismerős hang.
- Akárhányszor megkérdezheted, a válasz mindig az lesz, hogy az univerzumban!- oktattam ki Zackyt.
- Most komolyan! Katie rajtam keres, és nagyon idegesítő!- a háttérből kiabálásokat és csörömpölést hallottam.
- Zoey!- hallottam meg Katie hangját. -Add ide a telefont!- lett egyre hagosabban a hangja, majd hallhatóan kitépte a mobilt Zacky kezéből.  -Te meg hogy képzeled, hogy elmész valahova úgy, hogy nem szólsz?
- Te meg miért nem hívtál fel?- vontam kérdőre. -Sokkal egyszerűbb lett volna, mint Zackyt kikészíteni.
- A mobilom otthon maradt- hadarta be a választ.
- Na és?
- NA ÉS???- háborodott föl. -Amikor beakartam menni, az apád kiküldött a házból!- kiabált. -Normális ez?
- Hogy került oda az apám?- döbbentem le.
- Nem tudom, de még megkérdezni sem tudtam! Így hát elmentem az első helyre, ahol lehetsz...
- És neked rögtön Zacky háza ugrott be, amikor soha a büdös életben nem jártam ott?
- Még!- tette hozzá. -Amúgy még mindig nem tudom, hogy hol vagy!- terelte a témát.
- A stúdióban pótolom be az elmaradt felvételeket- válaszolta.
- És meddig leszel még ott?
- Nem tudom. Maximum egy óra...
- ÉS ÉN ADDIG MIT CSINÁLJAK?- ordított.
- Honnan tudjam? Menj el Revhez, azt csináljatok valamit ketten, de ne olyat, amiből egy harmadik is kisülhet!- figyelmeztettem.
- Ha-ha-ha! Röhög a vakbelem! Majd szólj, ha apád elment a házunkból!- csapta le a telefont. És én mégis hogyan fogom felhívni, amikor nincs nála a mobilja? Na, ezt mondja meg nekem valaki!
Ahogy jósoltam, csak egy óra múlva engedtek el. Rögtön hazafelé vettem az irányt. Érdekelt, hogy mégis miért van ott, és miért kergeti el a ház egyik tulaját!
Amint beléptem egy kis ideig farkas szemet néztünk, majd belekezdett a mondandójába.
- Zoey! Tudom, legszívesebben a pokolba kívánnál- kezdte el szomorkás hangon.
- Ezt miből gondolod?- kerekedett el a szemem. -Igaz, nem jövünk ki jól, de attól még az apám vagy, és bizonyos értelemben, tisztelem benned azt, hogy még mindig itt vagy velem, és tudom, számíthatok rád, ha valami borzalmas dolog történne- mondtam monoton hangon, miközben kerültem a tekintetét. -Viszont semmi kedvem sincs elszakadni a barátaimtól, és a megszokott környezetemtől, csak azért, mert te ezt akarod.
- Nem akarom ezt- vágta rá rögtön. -Azt akarom veled közölni, hogy elköltözöm.
- Hova?- tört ki belőlem a kérdés.
- Londonba- sóhajtott. -Munkát kaptam, és tudod jól...
- Igen tudom. A munka fontosabb, mint a család. Értem én. Le vagyok szarva- gördült le egy könnycsepp az arcomon.
- Zoey! Most komolyan ezen sírsz? Nem ilyennek ismertem a lányomat!- háborodott fel, csak azt nem értem, hogy min.
- Nem ismertél te semmilyennek se!- vágtam a fejéhez. -Bennem csak a pénzed forrását láttad, aki néha megpróbált öngyilkos lenni! Valld be, hogy ilyennek ismertél!
- Zoey! Én sosem tekintettem rád így!- védekezett egyből.
- Akkor hogy?- szögeztem neki a kérdést, amire nem válaszolt. -Tudod mit? Nem érdekelsz! Utazz el Londonba, és vissza se gyere! Az életem csakis szebb lehet nélküled!- keltem ki magamból. Erre egy szó nélkül faképnél hagyott...
Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom Katiet. Csak nem tudom, hogy éppen kinél van. Revvel inkább csak utoljára próbálkozok, ha nála van, ki tudja mit csinálnak. Elsőnek inkább felhívom azt, akinél utoljára volt.
- Szia, Kati veled van még?- kérdeztem meg egyből.
- Nem, elment Revhez, és nem akarom tudni, hogy mit csinálnak...- morgolódott a vonal másik végén Zacky.
- Mitől lett ilyen rossz kedved?- kérdeztem rá.
- Éppen aludtam.
- Ilyenkor? Te meg vagy húzatva!- akadtam ki.
- Miért? Megtehetem!- érvelt.
- Oké, akkor én ebbe nem szólok bele! Viszont felhívnád Revet a kedvemért?
- Nem!- vágta rá egyből.
- Na! A kedvemért!- unszoltam, de telefonon keresztül nem olyan hatásos.
- Nem. Én senki kedvéért sem hívom fel.
- Naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa...- nyújtottam el addig az a betűt, míg nem lett belőle elege.
- Jól van! Felhívom! De ha ezek után pszichológushoz kell járnom, TE füzeted!- fenyegetett meg.
- Ezt a kockázatot vállalom!- mondtam majd kinyomtam. Tíz perc múlva csörögni kezdett a telefonom.
- GYÁVA!- ordított bele Katie.
- Te meg hülye. Mégis hogy hívjalak fel, ha nincs nálad a telefonod?- kérdeztem meg.
- Nálam volt- hallottam a választ.
- Katie! Azt mondtad otthon hagytad!- idegeskedtem.
- Ja, tényleg! Igen, otthon hagytam!
- AKKOR HOGY A FRANCBAN HÍVSZ A MOBILODRÓL?!- akadtam ki.
- Ne idegeskedj!- nyugtatott telefonon keresztül. -Figyelj, összegyűlünk Rev házában inni egyet. Eljössz?- váltott témát.
- Hova?- kérdeztem unottan, és ő lediktálta a címet.
- Ne késs!- tette hozzá, majd lecsapta. Hogy a francba késhetnék, ha még időpontot sem mondott? Fura...
Kételyeim ellenére elindultam a megadott címre. Elsőnek a csengettem, semmi. Kopogtam, szintén semmi. Már az ajtót rugdaltam, amikor végre ajtót nyitott valaki, akit véletlenül sípcsonton rúgtam.
- Bocsi, Zacky!- kértem rögtön bocsánatot. El néztem a válla fölött, és nem volt ott rajtunk kívül senki.
- Normális vagy? Minek rugdalod az ajtómat? Van csengőm is...- mutatott az említett tárgyra. 
- Várj! Ez a TE házad?- kérdeztem rá. 
- Igen. Mert? Kire számítottál?- nevetett ki. 
- Katie azt mondta, hogy Revnél piálunk, erre megadta a te lakcímedet. MI FOLYIK ITT???- ordítottam el magam. 
- Nem kell megsüketíteni!- fogta be a fülét. -Gyere beljebb, és megtudod!- fogta meg a csuklómat, és bevezetett az étkezőbe. Ott két személyre volt megterítve.
- Zacky! Ez mi akar lenni?- kérdeztem rá, mert nem hittem a szememnek. A kórházban töltött első napom óta nem beszéltünk arról, hogy mindketten vonzódunk a másikhoz. 
- Nem tudom, te minek látod?- mosolygott rám féloldalasan. 
- Ezért hazudozott Katie össze-vissza?- kérdeztem rá. 
- Ha azt mondom, hogy igen, akkor az gond?- fordított magával szembe. 
- Nem, csak üzenem neki, hogy nem jól csinálja- mosolyogtam rá. Csak álltunk egy darabig némán, majd észrevettem, hogy a számat nézi. 
- Gyáva- suttogtam, és megcsókoltam...